Szerelmi vélekedés...

Lelkembe gázol,
Motorként hajtja szívem...
Utolsó levél az ágon,
Első lépés a víg-zeten.

Zakatol, csörög-zörög bennem...
Lennék még, édes...lennék még néked.
Belülről emészt, szétszed
Ezernyi virág nyílik Teérted.

Érdemtelen, alja kín...
Apró mosoly az ajak sarkán,
Sötétbe taszít, vakít...
Végtelen melegség itatja át.

Viharként söpör végig...
Bájos kis szivárványként díszeleg,
Zihálva üldöz még is. ...
Leszek még, édes...ameddig élek.

Keselyű dög. Más szavakkal nem lehet. Becstelen s arcátlan, tulajdonképp megvetem. Hívnia magát annak, mint más jótét lélek, hasztalan... azt mondani szeretni őt érdemes. Mert tőrrel uralkodik, vet meg másokat. Míg ágya vetetlen, s mocskos lepedője várogat. Mert mindig kell a rossz, egy bűnbak. Fájdalommal tölteni az ártatlanokat.

Ördögi kör

Csak egyszer néznél rám
Miközben rád nézek.
Csak egyszer mondanád
Melletted sosem félek.

Csak egyszer fognád kezem
Mikor enyém feléd nyitom,
Csak egyszer mondd! Szeretsz
Mikor teérted vívok.

Mert örök küzdelmünk,
Minthogy örök szerelmünk
Folytonos köztünk a fizika
Látom...hisz arcodra van írva...

Hogy te engem,
Nem felejtesz el soha.

Távoli csend

S volt onthatatlan -
Mint a hajnal első harmatcseppje,
S volt hangtalan   -
Mint hajdan a róka, méla lesben.
S volt maradandó-
Mint anno sok minden más a vásznon.
S volt vége         -
Mint oly sok történetnek a halálos ágyon. . . .

Ébren álmodom

Egy lépcső. Sosem tudhatod, hogy hová vezet. Az alja a homályba vész, akár csak a te hited. Hitted, hogy van kiút, hitted, hogy minden rendben lesz. De akkor, odakerülsz a lépcső tetejére, és már tudod, semmi sem lesz rendben. Le kell menned azon a lépcsőn, és kitudja visszatérsz-e valaha.

Én is mindig ezt éreztem, amikor anyám barátja rám pillantott. Eleinte reménykedtem, majd megadva magam elindultam lefelé azon a lépcsőn. Már az elején elvesztettem a csatát, mégis csak a harc végén értettem meg, hogy miért.

- Kész? - kérdeztem homlokomat törölgetve.

- Ez az utolsó - tette le a kérdéses dobozt a nappaliba Mike. A konyha már tele volt barna, költözős dobozokkal.

- Remek - vigyorogtam vissza Mike-ra, felkaptam a dzsekimet, és elviharoztam. A hátam mögül még hallottam édesanyám ellenkezését, de úgy döntöttem nem érdekel. Nekem kellett egy kis szabadság, nekik meg egy üres pecó.

- Gond megoldva! - vigyorogtam anyámra, a számonkérés pillanatában. Hihetetlen, de azalatt a csekély idő alatt, míg én megkíméltem őket kamaszkoromtól, és bosszúságos velejáróitól,  rendet raktak. Minden egyes doboz eltűnt, újra használhatóvá vált két szoba.

- Gyorsak voltunk. - eresztett rám egy félmosolyt Mike, és lekapta anyámat.

Én elpirulva odébbálltam.

Később este ...

-Hé! Minden oké? - kopogtatott Mike a nyitva felejtett ajtómon. Totál kiment a fejemből, hogy már nem  csak ketten vagyunk anyuval.

- Persze - mosolyogtam. Kedvesnek tűnt, és végtére is, ha anyámat szereti, nálam már nyert ügye van.

- Elég gyorsan történt minden ... és ... - kezdett magyarázkodni. Zavarban volt, jobb kezével a hajába túrt. Jól nézett ki.

- Igen. Anyu már csak ilyen - törtem meg a kínos csendet.

- Csak remélem nem okozok problémát ... tudod ... - motyogott lehajtott fővel.

Őszintén kezdett kínossá válni a beszélgetés, ráadásul olyan váratlan volt. Nem hittem, hogy erre sor kerülhet.

- Nyugi. Üdv a Main rezidencián. - mosolyogtam, miközben odaléptem hozzá, és átöleltem. Magam sem tudom miért tettem, ösztönös reakció volt. Viszonozta az ölelést.

- Köszönöm - húzta szélesre szája sarkát, majd jó éjszakát kívánt, és visszament anyámhoz. Én is lefeküdtem, mérlegelve az új helyzetet.

- Ez egy jó fej srác!

A gondolat a legfertőzőbb dolog a világon. Vannak jó, és vannak rossz gondolatok. Mégsem tudod, melyik a veszélyes rád nézve. Van, hogy saját, van, hogy beléd táplált, és van az, amit rokonok mondanak ... általában ezeket hiszed rossznak ... de a végén, mégis csak nekik lesz igazuk ... és ez a gondolat, jobban irritál az előzőnél.

Reggel nyolckor, mire leértem a konyhába

- Elment az étvágyam - nyögtem anyámékat látva. 

Persze mindketten egyből felém fordultak ártatlan tekintettel. Én meg csak vigyorogtam. Örültem, hogy anyám boldog. Csak ennyit vettem észre kettejükből.

- Palacsintát? - nyújtotta felém őszinte mosollyal Mike a serpenyőt. Én megköszöntem, majd elrágcsáltam egy-két palit. Nagyon finomak voltak.

Szombat volt. Ilyenkor általában Chip-pel lógtam. Ő volt a legjobb barátom, és egyben a legnagyobb hódolóm. Fogalmam sincs mi volt köztünk, de egyszercsak legjobb barátból fiúmmá lépett elő a ranglétrán. S habár jó volt vele, kicsit furcsa is. De legalább ismert, megértett. A szexet sem kapkodtuk el. Ő sosem sürgette, sosem hozta fel a témát. Egészen addig a szombati napig. 

- Szóval ... - kezdett bele.

- Nem fogom leharapni a fejed ... - itt érdekesen rám sandított, én pedig megragadtam mindkét fülem ijedséget színlelve, csak hogy oldjam a feszültséget.

- ... hacsak te sem tervezed. - Ezen elnevette magát. Szerettem őt. Tényleg. De még akkor sem tudtam megszokni, hogy ő már a pasim, és nem a legjobb haverom, akivel nőket elemezgettünk egy jópofa sör mellett. És igen, talán féltem. Féltem attól, milyen azután. AZ után. Így is kockára tettük a barátságunkat, és attól tartottam a szex-szel, még a kapcsolatunkat is gajdra vágtuk volna. De talán jobb is volt így.

- Tudod, hogy nem sürgetlek - szögezte le előre, és én heves bólogatásba kezdtem. Nem állt szándékomban vitázni. Akkor nem. Olyan szép nap volt.

- Csak ... - tartott a reakciómtól, ordított az arcáról. Nem álltam meg röhögés nélkül.

- Szólok, ha készen állok! - nyugtattam meg határozottan, s gyengéden megcsókoltam. Nálam ez is ritka volt. A nyelves meg főleg. Egyszer fordult csak elő köztünk a nyelves csók - amikor hivatalosan is összejöttünk - s azon nyomban leszögeztem, visszavonásig többször nem fordulhat elő. Nem esett jól. Később rájöttem, nem kellett volna összejönnünk. Még ha volt is érzelem, részemről sajnos több volt a baráti, mint a szerelmi.

Chip hazakísért este. Anyám nagy örömmel fogadta, meghívta vacsorára is.

- Köszönöm, elfogadom - válaszolta a felkérésre, és örömittasan megszorította a kezemet. Az este egész jól telt. Sokat nevettünk. A kaja is nagyon finom volt, kiderült, hogy Mike főzte. De a nagy döbbenet mégis a vacsora végeztével jött csak.

- Nem kell menned. - vigyorgott bárgyún anyám, az ajtóban álló Chip-re. Ő kérdőn nézett vissza.

- Azt hiszem, most már nyugodtan itt maradhatsz egész estére - magyarázta anyám. Ekkor tányércsörömpölés törte meg barátom, és anyukám örömét.

- Jól vagy szívem? - rohant anyám a konyhába. A többit már nem hallottam, Chip ugyanis azonnal felvitt a szobámba.

- Jól van? - érdeklődtem Mike iránt anyutól.

- Kicsit megvágta a kezét, de semmi komoly. - mosolygott. Megcsókolta homlokomat, majd kacsintva jobb szemével jó éjszakát kívánt. Chip 5 perccel később lépett ki a fürdőszobából. Csak egy törülköző volt rácsavarva az amúgy meztelen testére. A vízcseppek vidáman gördültek le magabiztosságtól duzzadó mellkasáról. Reméltem, hogy nem most akarja. De hát anyám felbiztatta a " most már nyugodtan maradhatsz "- al. És én, ahelyett, hogy örültem volna, azt tervezgettem, hogyan fojtom meg ezért anyámat. Chip leült mellém az ágyra, de én húzni akartam a dolgot. Még évekig. De akkor, két óra is jól jött volna. Így hát hirtelen, de ragyogó ötlettől vezérelve, feldobtam a filmnézés lehetőségét. Beleegyezett, én pedig beraktam a DVD lejátszóba a leghosszabb filmet, amit otthon találtam. Míg az elején mentek a fölös "példabeszédek", lementem POP CORN-t csinálni. Addig sem kell csókolóznunk. 2 vajas és 1 sós volt a konyhában. Mind 3-at megcsináltam.

- Az első? - kérdezte egy fátyolos hang, mire én ijedtemben eldobtam a tálat, amibe az elkészült POP CORN-t kívántam elhelyezni. Mike volt az. A pultnál ült, kitudja mi óta, és én észre sem vettem.

- Jaj, ne haragudj! - mentegetőzött, s már ugrott is a tálért. Én csak néztem.

- A kérdésért se. Semmi közöm hozzá. - motyogta mélyen a szemembe nézve, majd letette a tálat a pultra, és sarkon fordulva távozni készült. A lélegzetem is elállt. Amikor már a lépcső aljához ért,

- Igen - válaszoltam szinte önkívületi állapotban. Egy pillanatra megtorpant, majd egy ravasz - nekem szóló - félmosollyal az arcán felment az emeletre. Fogalmam sincs mi volt velem azon az éjszakán, mint aki teljesen elvesztette az eszét. Mint egy sült bolond.

- Hm. Pop corn. - Nyalta meg a száját Chip és elvette tőlem a tálat, engem pedig a karjába húzott. Így falatozgattuk végig a 2 és fél órás, enyhén unalmasnak titulálható film első óráját. Ez idő alatt sokat töprengtem. " Megtegyük? " De nem tudtam a választ. Rémült voltam, nem akartam. Így hát, egy kis szerencsével megtoldva ugyan, sikeresen elaludtam. Ez volt a legjobb megoldás minden szempontból. Mikor reggel felkeltem Chip már nem volt mellettem, csak egy tálca, friss reggelivel, egy szál virággal, és egy nekem szóló borítékkal. Kicsit sem tartottam a tartalmától. Tudtam, hogy sosem szakítana velem, vagy ilyesmi.

"Jó reggelt, Drágám!

 Remélem jól aludtál, nem akartalak felébreszteni. Szeretném ha ma átjönnél este   felé, van egy meglepetésem. :) 

Csókol a te Chip-ed."

 

Valami ehhez hasonlóra számítottam. Megettem mindent, majd felöltöztem, és kivittem a tálcát a konyhába.

- Nah? - kíváncsiskodott anyám kapkodva. Válaszként megrándítottam a vállam. Anya erre már lerakta az iratait, és átölelt.

- Azt hittem az " itt maradhatsz" - al egyértelművé tettem, hogy nekem nem probléma. - mondta csalódottan.

- De nekem az! - zártam tárgyilagosan rövidre a beszélgetést. Mike, aki eddig a reggeli újságot bújta, felkapta a fejét, anyám meg csak rántott egyet a vállán.

- Készülsz valahová? - kérdeztem fél órával később, anyu már bőröndökkel állt az ajtóban.

- Igen, üzleti út. Szeretlek kicsim, ha kell bármi, hívj, de itt van Mike, ő is tud segíteni ... és azért szólj neki, ha elmész valahova, kérlek. Nem leszek sokáig, max 5 nap. - Azzal nyomott két puszit az arcomra, és Mike-kal az oldalán eltűnt, ahogy mondta, 5 napra. Ez volt életem egyik legrosszabb 5 napja.

Furcsa dolog az érzelem. Irányít, befolyásol, megrettent. Érezni valamit valaki iránt, annyit tesz gyenge vagy. Legalábbis mindig ezt mondják az ádáz gyilkosok az amerikai filmeken. Pedig ők is éreznek. Haragot, düht. Én is éreztem. Gyenge voltam. De a düh megtanított valami fontosat. Amivel túlélhetek bármit. Megtanított harcolni. És én örömmel harcoltam.

- Hé! Jól vagy? Jane mondta, hogy zárkózottnak tűnsz, mióta visszajött. Mi történt az alatt az 5 nap alatt? - ettől féltem a legjobban. A számonkéréstől. Mégis, hogy mondhattam volna el? Anyu nem hitt volna nekem. Chip? Ő valószínűleg vitt volna azonnal a rendőrségre, majd egyből a kórházba. De mivel csak ő hinne nekem, nagy eséllyel kerültem volna be a pszichiátriára. Nagy kár lett volna. Mike nem örült volna, annyi szent. Erre a gondolatra egészen jó kedvem lett. 5 napja most először.

- Beteg voltam - nyögtem nyersen, s ezzel lezártnak tekintettem a témát. De Chip-et nem tudtam átverni, sem lekoptatni. Ez volt a legnagyobb hátránya a kapcsolatunknak. Nem mintha annyi mindent szerettem volna titkolni előle, de most kifejezetten jól jött volna egy kis titok. Elvégre, nem kell mindenről tudnia.

- Azt tudom. Csak azt nem, amit nem mondasz el ... az igazságot. - tette hozzá szemrehányóan. Reménytelen volt ez az egész helyzet. Előbb-utóbb valakinek úgyis el kellett volna mondanom. De én inkább úgy képzeltem, hogy leírom és kiadatom könyvben. És ha megkérdezték volna "Mi ihletett?" , szemrebbenés nélkül közölném, a valóság. Akkor letartóztatták volna Mike-ot. Habár akkorra már mindegy is lett volna. Nem tudtam mit tegyek. Azt hiszem, titkon még mindig azt reméltem, hogy csak egy rossz álom volt minden. Nagy hiba volt. Végül beadtam a derekam, miután megígértettem vele, hogy soha, senkinek nem mondja el, és inkább azonnal el is felejti amit mondok.

- Rendben.

- Megerőszakolt.

- Mi???

Nehezebb volt mint hittem. Ez egy nagyon egyszer szó, mégis sosem hittem, hogy ekkora súlya lesz ha kimondom.

- Emlékezz, mit ígértél. - fenyegetőztem, miközben megragadtam mindkét vállát, és addig rángattam, amíg meg nem szólalt újra. Nagyon éles vitába keveredtünk az nap.

- El kell menned a rendőrségre!

- Nem!

- És a kórházba!

- Nem!!

- Te jó ég! Anyádnak is tudnia kell!

- Soha!

- Hogy? Az elmebeteg fasz pasija téged dug (megjegyzem, akaratod ellenére), míg ő nincs otthon.

- Ne beszélj így!

- Tessék??

- El kell felejtened!!

- .... Hányszor?

- .... 5.

kis szünet

- Nem teheted, hogy...!

- Megígérted!

- .... Úh .... Megölöm azt a szemetet!!!

A befejezése kicsit csúszik, de már készülőben van. 

Valamint, építő kritikákat szívesen elfogadok! (:

A tanárom

1. Rész

Kedves naplóm!
Ez az első napom az egyetemen. Legnagyobb számban történelem óráim lesznek. Ma meg is volt az első. A tanár úr nagyon fiatal, legalábbis ahhoz képest hogy professzor. Humoros, és kedves volt.  A kollégiumban alig van már hely. Így három lány osztozik egy két személyes kis szobán. Clary, Jocelyn és én. A legfelső emeleten vagyunk, a 20.-on. Ezen az emeleten, a mindig morcos, ám de igen jó szívű Barbara nővér teszi rendbe a dolgokat. Ez, szerinte, elég sokszor lesz majd így. Mindenesetre, ma még nem történt semmi.  Csak egy csókolózást kellett szétválasztania, mert a szabályzata alapján túllépte a megengedett időkorlátot.
Jocelyn szerint irigykedett. És ezen a viccen csak Clary nem nevetett. A kolesz egyik fele viszont nagyon is élvezte. Most egyébként sorban állás zajlik a szobában. Jocelynnak sokáig tart a fürdés, vagyis inkább az-az utáni hobbijai, amire Clary lassan allergiás lesz.
Holnap újra írok.

2. Rész

Kedves naplóm!
Azt hiszem végeztem.



1. Fejezet

- Nos gyerekek, megmondanátok nekem, hogy miért tört ki a második világháború?
Történelem óra. Nem bírtam megállni, hogy ne nézzek rá. De ekkor meglepődtem.
Ő is rám nézett. Végül én adtam fel. Nem tudom mi ütött belém. Furcsa gondolatok
kezdték ellepni elmémet. "Vajon milyen a melkasa? Vajon mekkora van neki?
Van barátnője? Kit izgat!" És nem tudtam tőlük szabadulni.
Kicsengettek. Én ültem tovább. Már mindenki kiment. Jackson az asztalánál ült.
- Kérdésed van? - fordult felém illedelmesen. Tekintetünk találkozott. Elkapta
mély, barna szemeit, és zavartan a hajába túrt. Gyökeret vertek a lábaim.
Egy örökké valóságnak tűnő pillanatig átgondoltam mi lenne most a legkézenfekvőbb
cselekedet a részemről. "Mennyi idő alatt tudnám felkapni a cuccomat, és odamakogni egy semmi, elnézést!?" Megmondom, a válaszra nem jöttem rá. Csak néztem. Sötét kék inget viselt. Nyakkendő nuku. Fekete farmer, egy sima övvel.
- Nem...sa..sajnálom. - azzal ügyetlenül magamhoz vettem a könyvemet, és a dzsekimet, majd futásnak eredve kirohantam a teremből, rá sem nézve. Talán féltem. Még az elején.
Aztán....
Pár héttel később, amikor már úgyahogy kezdett összeszokni a diáksereg a tanárokkal és egymással. Amikor már beindultak a szakkörök, teljes vagy közel teljes létszámmal. Amikor a kívülállók összeálltak és bandáztak a kolesz előtti parkban.
Amikor túlestek a lányok az első (vagy sokadik) szakításon.
Amikor a szakítás után alig fél nappal már is egy fiú karjaiban voltak.
Amikor én, az egyedüli személy aki sosem ment el sehova bulizni, aki nem állt be semmilyen bandába, aki hosszab beszélgetéseket csak a tanárokkal, vagy szobatársaival töltött, végre megtudtam, hogy szeret. Hogy szeret az, akinek nem lenne szabad szeretnie, és nekem sem  lenne szabad viszont szeretnem őt. De mégis szerettem. De mégis szeretett. És ezt, akkor tudtam meg, amikor kiléptem a filmszakkörös teremből. Az élet szép-et néztük. Már mindenki eltűnt, én voltam az utolsó aki kijött. A folyosókon síri csend honolt. Én voltam az egyetlen zaj forrás. Legalábbis eleinte, így hittem. Aztán meghallottam valami zajt a mosdóból. Először nem is figyeltem fel rá. De ahogy elmentem az ajtó előtt, a bentről jövő hangokból felismertem a történelem tanáromat. Nem tudtam megállni, hogy meg ne álljak hallgatózni. Furcsa volt ilyennek hallani. Üvöltő hangja kétségbeesett volt, és majdhogynem reménytelennek tűnt. Elhessegettem a támadó gondolatokat, mielőtt valami baromság fészkelné be magát oda és halk léptekkel távozással próbálkoztam. Persze nem hihettem komolyan. "Én? Elmenni? Amikor lehet hogy kárt tesz magában? Azt már nem!" Tipegve visszaosontam. Megigazítottam a vállamról lecsúszófélben lévő oldal táskámat, és fülemet az ajtóra tapasztottam, miután gondosan körbe lestem, akad e ember a látóhatáromban.
- Nem lehet!!! - hallottam zokogásba átfordult üvöltözését, majd egy nagy csörömpölés. Lerántotta az egyik mosdókagylót. A víz hangosan spriccelve tört elő a tántongó lyukból. Semmi mást nem hallottam egy jó darabig. Ez nálam jelen esetben 5 másodpercet jelentett. Már bekopogtam volna, amikor az ajtó hirtelen kivágódott, és félig-meddig mellkasára tapadt vízes polójában ott állt a történelem tanárom. Nem tűnt meglepettnek. Bár arca sápadt volt. Szemei enyhén vörösek. "Még sírt is?" Nem tudtam se mozdulni, se megszólalni. Ő sem. Közelebb lépett hozzám annyira, hogy éreztem nedves felsőjét. Végig nézett rajtam. Bal kezével levette jobb vállamat dörzsölő táskámat és a földre dobta. Nem értettem miért a jobb vállamon volt. Mindig a balon hordtam. Jobb kezével fülem mögé tűrte a hajamat bal orcámon, nem vettem levegőt. Kezét nyakam alá  fektette, mostmár hevesen vert a szívem, kapkodva szívtam magamba bőrének kellemes illatát. Lassan felém közelítette arcát. Meg sem moccantam. Szétváltak az ajkaim, készen
álltam szerelmem fogadására. És ő megjött. Puhán tapadtunk össze, majd hirtelen szét is váltunk. Csak egy lehellet, ennyi kellet és újra együtt voltunk. Nyelvünk úgy simult egymáshoz, mint két mágnes. A szenvedély egyre csak nőtt, s mi egyre közelebb kerültünk. Átfogta derekamat mindtkét kezével. Erősen szórított magához. Kezeimmel dús hajába túrtam. Ekkor ellökött magától.
- Miért csinálod ezt velem? - suttogta ugyanazon a kétségbeesett hangon, mint az előbb a mosdóban. Majdhogynem értetlenül néztem rá. "Én?Vele??Nem tudom kitámadott le engem a férfi WC előtt!" Kiszabadítottam magam öleléséből és még mielőtt megszólalhatott volna, felkaptam táskámat és rohanásba kezdtem. Végig a folyosón, ki a bejárati ajtón egyenesen a parkba, be a bejárati ajtón, fel a 20.-ra, kikerülni az összes apácát. Összesen 32. A konyhán is apácák voltak. Ők főztek ránk.
Kerestem a kulcsot. Az ujjaim remegtek. "Beletalálni a zárba". Gondoltam, hátha segít. Nem tette. Leejtettem. Idegesen újra felkaptam. "Gyerünk". Benyomtam, kitárult az ajtó. Gyorsan becsaptam magam mögött és bezártam. Az nyitott ablakhoz rohantam, útközben akadályba ütköztem. Clary korcsolyájába. Talajt fogtam. Friss, hideg levegő ömlött be a szobába. Erőtt adott. Feltápászkodtam és odafutottam. Még éppen láttam ahogy a bejárati ajtón eltűnik történelem tanárom kicsinek tűnő feje. Bepánikoltam. "Felfog jönni". Éreztem ahogy elönti arcomat a forróság. "Dehát miért én szégyeljem magam?" Levettem a dzsekimet és felakasztottam. Táskámat az ágyam végébe hajítottam, ahogy szoktam és a konyhába siettem teát főzni. "Elég hangos az a machina, talán nem hallom majd tőle, bármi is legyen az amit mondani akar". Elindítottam. Ekkora hallottam meg őt a folyosón futni. "Honnan tudja, hogy melyikben lakom?" Fogalmazódott meg bennem, de aztán nem tulajdonítottam neki nagy ügyet. Egy köztiszeteletben álló tanár, aki még hétvégén is néha a diákokkal foglalkozik. Persze hogy szinte mindent tud is róluk. Vagy talán csak egyszerűen megkérdezte.
- Kér...kérlek..nee....ne haragudj. - zúdította rám a szavakat, kapkodva az ajtó túloldaláról. Nem szóltam semmit. Csend.
- Őszintén sajnálom.
Csend.Csend.Csend. Már az ajtónál voltam.
- Kérlek, nyisd ki. Beszéljük meg.
Könnyek törtek rám. Megrohantak az emlékek. A pillanat még mélyen élt bennem, bár inkább tűnt álomnak mint sem pár perccel ezelőtt megtörtént eseménynek.
- Francba... - verte be a fejét az ajtóba.
- Nem megyek innen sehova - mondta, mintha csak arról akart volna meggyőzni, hogy ha kinyitom az ajtót, akkor majd mindent elfelejtek, és nem fogok úgy érezni iránta ahogy érzek.
Csend.
Falnak támasztotta hátát és leült.
"Úristen.Tényleg nem megy sehova?És ha valaki észereveszi?" Nem mintha észerevették volna, de ez csakis a szerencséjén múlt. Péntek volt. Ilyenkor mindenki elmegy valahova. Általában csak én, és könyvmoly Herold szokott a kollégiumban maradni ezen a napon, és minden másikon a diákok közül. Én is az ajtónak vetettem a hátamat, és lecsúsztam. Nem tudom ő meddig ülhetett így. Csak arra emlékszem, hogy kiveszem a kulcsot a zárból, kikapcsolom a teafőzőt, és az ágyamba zuhanok.
Habár nagyon homályos a kép. Elaludhattam az ajtónál ülve. Következő képem, inkább hangom, Clary és Jocelyn. Miután behangoskodták magukat a szobába, ők is elmentek lefeküdni Clary javaslatára. Sokáig tartott míg eltudta csitítani Jocelyn-t, aki nem akart csak azért nem hangoskodni, hogy én tudjak aludni. Az hogy milyen szavakat használt, hát mondjuk jobb hogy egyikőnk sem emlékszik rá.
Reggel elsőnek azt vettem észre, hogy könyvvel a mellkasomon aludtam el. A Rómeó és Júliával. Biztosan azért fektettem magamra, hogy tudjam másra fogni a könnyeimet, ha meglátnak. Vagy csak egyszerűen elbújtam. Már nem emlékszem rá. Csak a fájdalom és a zavar maradt meg a tegnap délutánból. Szóval, reggel szinte már-már vigyorogtam, mikor végre sikerült megzuhanyozva megreggeliznem.
Igen is örültem annak, hogy hétvége van. Ez azt jelentette, hogy két napig nem kell találkoznom vele. Legalábbis ezt kellett volna jelentenie. Féltem, hogy nem adja fel, hogy beszélni akar velem. De én nem akartam...csak feledni. Jocelyn és Clary kéthetente jártak csak haza. Hát, mondjuk, hogy nem ez a hétvége
tartozott a kéthetentébe. De szerencsémre összeszedték magukat, és elmentek város nézésre. Számukra még mindig akadtak ugyanis felfedezetlen üzletek. Én, habár hívtak, otthon maradtam. Csak ültem ott a konyhaasztalnál köntösben, törülközőbe csavart hajjal egy kihülőfélben lévő bögrét szorongatva. A pillanat amit feledni akartam nem tágított mellőlem. Nem tudtam hogyan kellene viselkednem, kezelnem ezt az egészet. 11 körül felkaptam egy farmert meg egy polót. Sálat tekertem a nyakam köré, magamra húztam egy barna szövet kabátot, felkaptam
egy könyvet és bezártam magam mögött az ajtót. A suli és a kolesz közötti park most üres volt. Fogtam magam és leültem az egyik padra. A levegő hűvös volt és valamelyest párás is. A nap itt-ott kicsillant a felhők takarásából. Eleinte kémleltem az eget, végül kinyitottam a könyvet. Így telt el a szombat és a vasárnap is. A hétfő volt az, amikor semmi identitásom nem volt arra, hogy kikeljek az ágyból. De a barátnőimet nem tudtam átverni. Még ha nem is tudták mi a bajom, akkor is segítettek...nem hagyták hogy elhagyjam magamat. Zuhany alá dugtak,
gyakorlatilag felöltöztettek, megetettek, és betuszkoltak történelemre.


Az óra nyugisan telt. A tanár elmélyülten beszélt Churchill intézkedéseiről, és én pedig igyekeztem nem tudomást venni róla. Egyetlen egyszer nézett rám, de biztos nem tetszett neki ami a szeme elé tárult, ugyanis elfordult. Nem csodálom.
Az én szúrós tekintetem világhírű.
- Jól van gyerekek, akkor szerdán találkozunk. Kezdjétek el a felkészülést a házidolgozatokra. A "gyerekek" (ha bár jó kedvűen), mint űzött vadak tódultak kifelé.
- Maga nem. - emelte rám tekintetét, hangja kemény volt, akár egy jégtömb. Megdermedtem. A többiek persze erre azonnal visszafordultak. Mindenki várta mi lesz, csak én nem. Nem akartam ott lenni.
- Ti mehettek! - inkább parancs volt semmint kijelentés - csak vele szeretnék beszélni. - mondta megint komolyan, és keményen.
-Úúúú - hallatszott a többiektől. Nem voltam meglepve. Már előre láttam mi lesz a kollégiumban. De mielőtt még belevethettem volna magamat ábrándozásom keltette önsajnálat tengerembe, a tanár úr becsukta, és kulcsra zárta az ajtót.
- Tényleg kellett ez az egész ahhoz, hogy végre meghallgass? - kérdezte értetlenül, de már gyengéden. Nem tudtam válaszolni. Sőt, hogy őszinte legyek, nem is akartam válaszolni. Azt akartam, hogy az ajtó nyitva legyen és én kitudjak rajta rohanni.
És hogy soha többé ne kelljen éreznem ezt.
- Miért kerülsz engem? - nah vajon miért...ha-ha....prof létére megkérdezi a történtek után. De válaszul még egy vállrándítást sem látott, nem hogy még szóltam is volna hozzá. Eltöprengve engem mustrálgatott, hátha a válasz ott van rajtam. Letette a kulcsot az asztalára, és szembe állt velem. Egy szó nem jött ki többet a torkán, csak álltunk. Végül meguntam. Felkaptam a táskámat a padról a kulcs után nyúltam, és az ajtóhoz igyekeztem. Titkon azt reméltem megállít. De nem tette. Én meg csak szerencsétlenkedtem. Leejtettem szabadulásom egyetlen módját. Mire felvettem, már a tanárom is ott volt. Akkor már viszont meghazuttolva előbbi
dermetdségét, az ajtó és közém állt. Nagy nehezen a szemembe nézett.
- Tényleg küzdeni akarsz ellene?
Nem tudtam ránézni. Így megfogta az államat, és kényszerített. S amikor pillantásunk összetalálkozott, akkor tudtam. Tudtam, hogy NEM tudok, és nem is akarok küzdeni ellene.
- Ez egy felesleges harc lenne. - mondtam fejrázva és rávetettem magam a tanáromra. Megkönnyebbülve fogadott. A táskát eldobtam, felugrottam rá. Ő erősen tartott karjaiban. Csókunk heves volt akár a forró láva. Odamentünk az asztalhoz, leterítette kabátját és ráfektetett, majd folytattuk. Ajkaink, mintha megtalálták volna örök párjukat. Boldogan cuppogtak egymáséban. Vágytól remegő kezemmel a gatyájához nyúltam, lehúztam a sliccét. Meglepődve vettem észre, hogy nem viselt övet. Fekete pólóját leráncigáltam izmos testéről és tovább csókolóztunk. Két keze, ami eddig derekamat vette körbe, elkezdett felfelé vándorolni, felgyűrve ezzel zöld blúzomat. Amikor már a mellemig felgöngyölítette, egyszerűen széttépte és a sarokba hajította, pontosan a fekete pólója mellé. Az egész annyira csodálatos volt. A szenvedély nőttön nőtt, mintha meg sem akarna állni. Mi meg csak csókolóztunk és csókolóztunk megfosztva egymást  ruhadarabjainktól. Egy ideje éreztem valami hiányt az életemből. Ő volt az. Karjaiban úgy éreztem, mintha végre haza értem volna. Oda, ahol lennem kell. És megfogadtam, soha többet nem próbálkozom meg azzal, hogy semmibe veszem őt. Nem lesz több kifogás, ellenkezés, küzdés. Lehúzta rólam a gatyámat, egyszál fehérneműben feküdtem alatta. Válaszul levettem a nadrágját és a boxer
alsóját. Így ő már akadálytalanná vált. Lassan ajkaink szétváltak és az övé vándorolni kezdett testemen. Csókot lehelt a nyakamra, a dekoltázsomra. A melltartóm válaszolt ( persze a tanárom segedelmével).
- Patt...
Levette és azt is eldobta. Ajka már a köldökömet szórakoztatta, majd az alsó neműmtől is megszabadítva engem, visszatért teljes nyelvezetével a számba. Erősen a hajába túrtam, éreztem, hogy ez még jobban felizgatja. Már nem bírtam magammal.
Olyan volt ez mintha elvesztettem volna az eszméletemet, miközben minden érzékszervem tökéletesen küldte nekem a kívülről érkező jeleket. Belém hatolt. Karjával szorosan magához vont, egyre jobban elmélyültünk egymásban.


- Még sosem voltál férfival ezelőtt? - kérdezte Jackson a hajamat cirógatva. Fejem mellkasán pihent.
- Te voltál az első - emeltem tekintetemet szerelmemre. Ő kajánul válaszolt.
- Hát nem derült volna ki a számomra...
Felkecmeregtem a karjából és megcéloztam a fülét. Beledugtam a nyelvem és csak köröztem és köröztem, nyalogattam szép lassan. Izmai megmerevedtek, de próbálta kontrolállni magát. Abbahagytam kedvesem izgatását és szembefordultam vele.
- Azt hittem ezen már túl vagyunk...- jegyeztem meg sértődötten, majd lekászálódtam az asztaláról. Utánam jött. Megfogta a kezem, erre hátrafordultam.
- Túl értékes vagy nekem ahhoz, semmint, hogy küzdjek az érzéseimmel - azzal lecsapott rám. Egészen a falig tolt, felkapott és minden eddigi képzeletet túlszárnyaló heves, intenzív szeretkezés vette kezdetét. Majdnem két óráig tartott.
Végül megint az asztalon feküdtünk, a kiinduló pózban.
- Hogyan tudtam eddig ellenállni? - ráncolta a homlokát.
- Habár ez egy költői kérdés volt, szerintem úgy, hogy erős férfi vagy. - vigyorogtam rá. Visszamosolygott és a mellére vont. De ettől én még láttam azt a valamit a szemében. A keserűség enyhe melankóliáját. Csak éppenhogy. Megbújt a végtelen boldogság áhítattal átitatott álarca mögött.