Egy lépcső. Sosem tudhatod, hogy hová vezet. Az alja a homályba vész, akár csak a te hited. Hitted, hogy van kiút, hitted, hogy minden rendben lesz. De akkor, odakerülsz a lépcső tetejére, és már tudod, semmi sem lesz rendben. Le kell menned azon a lépcsőn, és kitudja visszatérsz-e valaha.
Én is mindig ezt éreztem, amikor anyám barátja rám pillantott. Eleinte reménykedtem, majd megadva magam elindultam lefelé azon a lépcsőn. Már az elején elvesztettem a csatát, mégis csak a harc végén értettem meg, hogy miért.
- Kész? - kérdeztem homlokomat törölgetve.
- Ez az utolsó - tette le a kérdéses dobozt a nappaliba Mike. A konyha már tele volt barna, költözős dobozokkal.
- Remek - vigyorogtam vissza Mike-ra, felkaptam a dzsekimet, és elviharoztam. A hátam mögül még hallottam édesanyám ellenkezését, de úgy döntöttem nem érdekel. Nekem kellett egy kis szabadság, nekik meg egy üres pecó.
- Gond megoldva! - vigyorogtam anyámra, a számonkérés pillanatában. Hihetetlen, de azalatt a csekély idő alatt, míg én megkíméltem őket kamaszkoromtól, és bosszúságos velejáróitól, rendet raktak. Minden egyes doboz eltűnt, újra használhatóvá vált két szoba.
- Gyorsak voltunk. - eresztett rám egy félmosolyt Mike, és lekapta anyámat.
Én elpirulva odébbálltam.
Később este ...
-Hé! Minden oké? - kopogtatott Mike a nyitva felejtett ajtómon. Totál kiment a fejemből, hogy már nem csak ketten vagyunk anyuval.
- Persze - mosolyogtam. Kedvesnek tűnt, és végtére is, ha anyámat szereti, nálam már nyert ügye van.
- Elég gyorsan történt minden ... és ... - kezdett magyarázkodni. Zavarban volt, jobb kezével a hajába túrt. Jól nézett ki.
- Igen. Anyu már csak ilyen - törtem meg a kínos csendet.
- Csak remélem nem okozok problémát ... tudod ... - motyogott lehajtott fővel.
Őszintén kezdett kínossá válni a beszélgetés, ráadásul olyan váratlan volt. Nem hittem, hogy erre sor kerülhet.
- Nyugi. Üdv a Main rezidencián. - mosolyogtam, miközben odaléptem hozzá, és átöleltem. Magam sem tudom miért tettem, ösztönös reakció volt. Viszonozta az ölelést.
- Köszönöm - húzta szélesre szája sarkát, majd jó éjszakát kívánt, és visszament anyámhoz. Én is lefeküdtem, mérlegelve az új helyzetet.
- Ez egy jó fej srác!
A gondolat a legfertőzőbb dolog a világon. Vannak jó, és vannak rossz gondolatok. Mégsem tudod, melyik a veszélyes rád nézve. Van, hogy saját, van, hogy beléd táplált, és van az, amit rokonok mondanak ... általában ezeket hiszed rossznak ... de a végén, mégis csak nekik lesz igazuk ... és ez a gondolat, jobban irritál az előzőnél.
Reggel nyolckor, mire leértem a konyhába
- Elment az étvágyam - nyögtem anyámékat látva.
Persze mindketten egyből felém fordultak ártatlan tekintettel. Én meg csak vigyorogtam. Örültem, hogy anyám boldog. Csak ennyit vettem észre kettejükből.
- Palacsintát? - nyújtotta felém őszinte mosollyal Mike a serpenyőt. Én megköszöntem, majd elrágcsáltam egy-két palit. Nagyon finomak voltak.
Szombat volt. Ilyenkor általában Chip-pel lógtam. Ő volt a legjobb barátom, és egyben a legnagyobb hódolóm. Fogalmam sincs mi volt köztünk, de egyszercsak legjobb barátból fiúmmá lépett elő a ranglétrán. S habár jó volt vele, kicsit furcsa is. De legalább ismert, megértett. A szexet sem kapkodtuk el. Ő sosem sürgette, sosem hozta fel a témát. Egészen addig a szombati napig.
- Szóval ... - kezdett bele.
- Nem fogom leharapni a fejed ... - itt érdekesen rám sandított, én pedig megragadtam mindkét fülem ijedséget színlelve, csak hogy oldjam a feszültséget.
- ... hacsak te sem tervezed. - Ezen elnevette magát. Szerettem őt. Tényleg. De még akkor sem tudtam megszokni, hogy ő már a pasim, és nem a legjobb haverom, akivel nőket elemezgettünk egy jópofa sör mellett. És igen, talán féltem. Féltem attól, milyen azután. AZ után. Így is kockára tettük a barátságunkat, és attól tartottam a szex-szel, még a kapcsolatunkat is gajdra vágtuk volna. De talán jobb is volt így.
- Tudod, hogy nem sürgetlek - szögezte le előre, és én heves bólogatásba kezdtem. Nem állt szándékomban vitázni. Akkor nem. Olyan szép nap volt.
- Csak ... - tartott a reakciómtól, ordított az arcáról. Nem álltam meg röhögés nélkül.
- Szólok, ha készen állok! - nyugtattam meg határozottan, s gyengéden megcsókoltam. Nálam ez is ritka volt. A nyelves meg főleg. Egyszer fordult csak elő köztünk a nyelves csók - amikor hivatalosan is összejöttünk - s azon nyomban leszögeztem, visszavonásig többször nem fordulhat elő. Nem esett jól. Később rájöttem, nem kellett volna összejönnünk. Még ha volt is érzelem, részemről sajnos több volt a baráti, mint a szerelmi.
Chip hazakísért este. Anyám nagy örömmel fogadta, meghívta vacsorára is.
- Köszönöm, elfogadom - válaszolta a felkérésre, és örömittasan megszorította a kezemet. Az este egész jól telt. Sokat nevettünk. A kaja is nagyon finom volt, kiderült, hogy Mike főzte. De a nagy döbbenet mégis a vacsora végeztével jött csak.
- Nem kell menned. - vigyorgott bárgyún anyám, az ajtóban álló Chip-re. Ő kérdőn nézett vissza.
- Azt hiszem, most már nyugodtan itt maradhatsz egész estére - magyarázta anyám. Ekkor tányércsörömpölés törte meg barátom, és anyukám örömét.
- Jól vagy szívem? - rohant anyám a konyhába. A többit már nem hallottam, Chip ugyanis azonnal felvitt a szobámba.
- Jól van? - érdeklődtem Mike iránt anyutól.
- Kicsit megvágta a kezét, de semmi komoly. - mosolygott. Megcsókolta homlokomat, majd kacsintva jobb szemével jó éjszakát kívánt. Chip 5 perccel később lépett ki a fürdőszobából. Csak egy törülköző volt rácsavarva az amúgy meztelen testére. A vízcseppek vidáman gördültek le magabiztosságtól duzzadó mellkasáról. Reméltem, hogy nem most akarja. De hát anyám felbiztatta a " most már nyugodtan maradhatsz "- al. És én, ahelyett, hogy örültem volna, azt tervezgettem, hogyan fojtom meg ezért anyámat. Chip leült mellém az ágyra, de én húzni akartam a dolgot. Még évekig. De akkor, két óra is jól jött volna. Így hát hirtelen, de ragyogó ötlettől vezérelve, feldobtam a filmnézés lehetőségét. Beleegyezett, én pedig beraktam a DVD lejátszóba a leghosszabb filmet, amit otthon találtam. Míg az elején mentek a fölös "példabeszédek", lementem POP CORN-t csinálni. Addig sem kell csókolóznunk. 2 vajas és 1 sós volt a konyhában. Mind 3-at megcsináltam.
- Az első? - kérdezte egy fátyolos hang, mire én ijedtemben eldobtam a tálat, amibe az elkészült POP CORN-t kívántam elhelyezni. Mike volt az. A pultnál ült, kitudja mi óta, és én észre sem vettem.
- Jaj, ne haragudj! - mentegetőzött, s már ugrott is a tálért. Én csak néztem.
- A kérdésért se. Semmi közöm hozzá. - motyogta mélyen a szemembe nézve, majd letette a tálat a pultra, és sarkon fordulva távozni készült. A lélegzetem is elállt. Amikor már a lépcső aljához ért,
- Igen - válaszoltam szinte önkívületi állapotban. Egy pillanatra megtorpant, majd egy ravasz - nekem szóló - félmosollyal az arcán felment az emeletre. Fogalmam sincs mi volt velem azon az éjszakán, mint aki teljesen elvesztette az eszét. Mint egy sült bolond.
- Hm. Pop corn. - Nyalta meg a száját Chip és elvette tőlem a tálat, engem pedig a karjába húzott. Így falatozgattuk végig a 2 és fél órás, enyhén unalmasnak titulálható film első óráját. Ez idő alatt sokat töprengtem. " Megtegyük? " De nem tudtam a választ. Rémült voltam, nem akartam. Így hát, egy kis szerencsével megtoldva ugyan, sikeresen elaludtam. Ez volt a legjobb megoldás minden szempontból. Mikor reggel felkeltem Chip már nem volt mellettem, csak egy tálca, friss reggelivel, egy szál virággal, és egy nekem szóló borítékkal. Kicsit sem tartottam a tartalmától. Tudtam, hogy sosem szakítana velem, vagy ilyesmi.
"Jó reggelt, Drágám!
Remélem jól aludtál, nem akartalak felébreszteni. Szeretném ha ma átjönnél este felé, van egy meglepetésem. :)
Csókol a te Chip-ed."
Valami ehhez hasonlóra számítottam. Megettem mindent, majd felöltöztem, és kivittem a tálcát a konyhába.
- Nah? - kíváncsiskodott anyám kapkodva. Válaszként megrándítottam a vállam. Anya erre már lerakta az iratait, és átölelt.
- Azt hittem az " itt maradhatsz" - al egyértelművé tettem, hogy nekem nem probléma. - mondta csalódottan.
- De nekem az! - zártam tárgyilagosan rövidre a beszélgetést. Mike, aki eddig a reggeli újságot bújta, felkapta a fejét, anyám meg csak rántott egyet a vállán.
- Készülsz valahová? - kérdeztem fél órával később, anyu már bőröndökkel állt az ajtóban.
- Igen, üzleti út. Szeretlek kicsim, ha kell bármi, hívj, de itt van Mike, ő is tud segíteni ... és azért szólj neki, ha elmész valahova, kérlek. Nem leszek sokáig, max 5 nap. - Azzal nyomott két puszit az arcomra, és Mike-kal az oldalán eltűnt, ahogy mondta, 5 napra. Ez volt életem egyik legrosszabb 5 napja.
Furcsa dolog az érzelem. Irányít, befolyásol, megrettent. Érezni valamit valaki iránt, annyit tesz gyenge vagy. Legalábbis mindig ezt mondják az ádáz gyilkosok az amerikai filmeken. Pedig ők is éreznek. Haragot, düht. Én is éreztem. Gyenge voltam. De a düh megtanított valami fontosat. Amivel túlélhetek bármit. Megtanított harcolni. És én örömmel harcoltam.
- Hé! Jól vagy? Jane mondta, hogy zárkózottnak tűnsz, mióta visszajött. Mi történt az alatt az 5 nap alatt? - ettől féltem a legjobban. A számonkéréstől. Mégis, hogy mondhattam volna el? Anyu nem hitt volna nekem. Chip? Ő valószínűleg vitt volna azonnal a rendőrségre, majd egyből a kórházba. De mivel csak ő hinne nekem, nagy eséllyel kerültem volna be a pszichiátriára. Nagy kár lett volna. Mike nem örült volna, annyi szent. Erre a gondolatra egészen jó kedvem lett. 5 napja most először.
- Beteg voltam - nyögtem nyersen, s ezzel lezártnak tekintettem a témát. De Chip-et nem tudtam átverni, sem lekoptatni. Ez volt a legnagyobb hátránya a kapcsolatunknak. Nem mintha annyi mindent szerettem volna titkolni előle, de most kifejezetten jól jött volna egy kis titok. Elvégre, nem kell mindenről tudnia.
- Azt tudom. Csak azt nem, amit nem mondasz el ... az igazságot. - tette hozzá szemrehányóan. Reménytelen volt ez az egész helyzet. Előbb-utóbb valakinek úgyis el kellett volna mondanom. De én inkább úgy képzeltem, hogy leírom és kiadatom könyvben. És ha megkérdezték volna "Mi ihletett?" , szemrebbenés nélkül közölném, a valóság. Akkor letartóztatták volna Mike-ot. Habár akkorra már mindegy is lett volna. Nem tudtam mit tegyek. Azt hiszem, titkon még mindig azt reméltem, hogy csak egy rossz álom volt minden. Nagy hiba volt. Végül beadtam a derekam, miután megígértettem vele, hogy soha, senkinek nem mondja el, és inkább azonnal el is felejti amit mondok.
- Rendben.
- Megerőszakolt.
- Mi???
Nehezebb volt mint hittem. Ez egy nagyon egyszer szó, mégis sosem hittem, hogy ekkora súlya lesz ha kimondom.
- Emlékezz, mit ígértél. - fenyegetőztem, miközben megragadtam mindkét vállát, és addig rángattam, amíg meg nem szólalt újra. Nagyon éles vitába keveredtünk az nap.
- El kell menned a rendőrségre!
- Nem!
- És a kórházba!
- Nem!!
- Te jó ég! Anyádnak is tudnia kell!
- Soha!
- Hogy? Az elmebeteg fasz pasija téged dug (megjegyzem, akaratod ellenére), míg ő nincs otthon.
- Ne beszélj így!
- Tessék??
- El kell felejtened!!
- .... Hányszor?
- .... 5.
kis szünet
- Nem teheted, hogy...!
- Megígérted!
- .... Úh .... Megölöm azt a szemetet!!!
A befejezése kicsit csúszik, de már készülőben van.
Valamint, építő kritikákat szívesen elfogadok! (:
