A tanárom

1. Rész

Kedves naplóm!
Ez az első napom az egyetemen. Legnagyobb számban történelem óráim lesznek. Ma meg is volt az első. A tanár úr nagyon fiatal, legalábbis ahhoz képest hogy professzor. Humoros, és kedves volt.  A kollégiumban alig van már hely. Így három lány osztozik egy két személyes kis szobán. Clary, Jocelyn és én. A legfelső emeleten vagyunk, a 20.-on. Ezen az emeleten, a mindig morcos, ám de igen jó szívű Barbara nővér teszi rendbe a dolgokat. Ez, szerinte, elég sokszor lesz majd így. Mindenesetre, ma még nem történt semmi.  Csak egy csókolózást kellett szétválasztania, mert a szabályzata alapján túllépte a megengedett időkorlátot.
Jocelyn szerint irigykedett. És ezen a viccen csak Clary nem nevetett. A kolesz egyik fele viszont nagyon is élvezte. Most egyébként sorban állás zajlik a szobában. Jocelynnak sokáig tart a fürdés, vagyis inkább az-az utáni hobbijai, amire Clary lassan allergiás lesz.
Holnap újra írok.

2. Rész

Kedves naplóm!
Azt hiszem végeztem.



1. Fejezet

- Nos gyerekek, megmondanátok nekem, hogy miért tört ki a második világháború?
Történelem óra. Nem bírtam megállni, hogy ne nézzek rá. De ekkor meglepődtem.
Ő is rám nézett. Végül én adtam fel. Nem tudom mi ütött belém. Furcsa gondolatok
kezdték ellepni elmémet. "Vajon milyen a melkasa? Vajon mekkora van neki?
Van barátnője? Kit izgat!" És nem tudtam tőlük szabadulni.
Kicsengettek. Én ültem tovább. Már mindenki kiment. Jackson az asztalánál ült.
- Kérdésed van? - fordult felém illedelmesen. Tekintetünk találkozott. Elkapta
mély, barna szemeit, és zavartan a hajába túrt. Gyökeret vertek a lábaim.
Egy örökké valóságnak tűnő pillanatig átgondoltam mi lenne most a legkézenfekvőbb
cselekedet a részemről. "Mennyi idő alatt tudnám felkapni a cuccomat, és odamakogni egy semmi, elnézést!?" Megmondom, a válaszra nem jöttem rá. Csak néztem. Sötét kék inget viselt. Nyakkendő nuku. Fekete farmer, egy sima övvel.
- Nem...sa..sajnálom. - azzal ügyetlenül magamhoz vettem a könyvemet, és a dzsekimet, majd futásnak eredve kirohantam a teremből, rá sem nézve. Talán féltem. Még az elején.
Aztán....
Pár héttel később, amikor már úgyahogy kezdett összeszokni a diáksereg a tanárokkal és egymással. Amikor már beindultak a szakkörök, teljes vagy közel teljes létszámmal. Amikor a kívülállók összeálltak és bandáztak a kolesz előtti parkban.
Amikor túlestek a lányok az első (vagy sokadik) szakításon.
Amikor a szakítás után alig fél nappal már is egy fiú karjaiban voltak.
Amikor én, az egyedüli személy aki sosem ment el sehova bulizni, aki nem állt be semmilyen bandába, aki hosszab beszélgetéseket csak a tanárokkal, vagy szobatársaival töltött, végre megtudtam, hogy szeret. Hogy szeret az, akinek nem lenne szabad szeretnie, és nekem sem  lenne szabad viszont szeretnem őt. De mégis szerettem. De mégis szeretett. És ezt, akkor tudtam meg, amikor kiléptem a filmszakkörös teremből. Az élet szép-et néztük. Már mindenki eltűnt, én voltam az utolsó aki kijött. A folyosókon síri csend honolt. Én voltam az egyetlen zaj forrás. Legalábbis eleinte, így hittem. Aztán meghallottam valami zajt a mosdóból. Először nem is figyeltem fel rá. De ahogy elmentem az ajtó előtt, a bentről jövő hangokból felismertem a történelem tanáromat. Nem tudtam megállni, hogy meg ne álljak hallgatózni. Furcsa volt ilyennek hallani. Üvöltő hangja kétségbeesett volt, és majdhogynem reménytelennek tűnt. Elhessegettem a támadó gondolatokat, mielőtt valami baromság fészkelné be magát oda és halk léptekkel távozással próbálkoztam. Persze nem hihettem komolyan. "Én? Elmenni? Amikor lehet hogy kárt tesz magában? Azt már nem!" Tipegve visszaosontam. Megigazítottam a vállamról lecsúszófélben lévő oldal táskámat, és fülemet az ajtóra tapasztottam, miután gondosan körbe lestem, akad e ember a látóhatáromban.
- Nem lehet!!! - hallottam zokogásba átfordult üvöltözését, majd egy nagy csörömpölés. Lerántotta az egyik mosdókagylót. A víz hangosan spriccelve tört elő a tántongó lyukból. Semmi mást nem hallottam egy jó darabig. Ez nálam jelen esetben 5 másodpercet jelentett. Már bekopogtam volna, amikor az ajtó hirtelen kivágódott, és félig-meddig mellkasára tapadt vízes polójában ott állt a történelem tanárom. Nem tűnt meglepettnek. Bár arca sápadt volt. Szemei enyhén vörösek. "Még sírt is?" Nem tudtam se mozdulni, se megszólalni. Ő sem. Közelebb lépett hozzám annyira, hogy éreztem nedves felsőjét. Végig nézett rajtam. Bal kezével levette jobb vállamat dörzsölő táskámat és a földre dobta. Nem értettem miért a jobb vállamon volt. Mindig a balon hordtam. Jobb kezével fülem mögé tűrte a hajamat bal orcámon, nem vettem levegőt. Kezét nyakam alá  fektette, mostmár hevesen vert a szívem, kapkodva szívtam magamba bőrének kellemes illatát. Lassan felém közelítette arcát. Meg sem moccantam. Szétváltak az ajkaim, készen
álltam szerelmem fogadására. És ő megjött. Puhán tapadtunk össze, majd hirtelen szét is váltunk. Csak egy lehellet, ennyi kellet és újra együtt voltunk. Nyelvünk úgy simult egymáshoz, mint két mágnes. A szenvedély egyre csak nőtt, s mi egyre közelebb kerültünk. Átfogta derekamat mindtkét kezével. Erősen szórított magához. Kezeimmel dús hajába túrtam. Ekkor ellökött magától.
- Miért csinálod ezt velem? - suttogta ugyanazon a kétségbeesett hangon, mint az előbb a mosdóban. Majdhogynem értetlenül néztem rá. "Én?Vele??Nem tudom kitámadott le engem a férfi WC előtt!" Kiszabadítottam magam öleléséből és még mielőtt megszólalhatott volna, felkaptam táskámat és rohanásba kezdtem. Végig a folyosón, ki a bejárati ajtón egyenesen a parkba, be a bejárati ajtón, fel a 20.-ra, kikerülni az összes apácát. Összesen 32. A konyhán is apácák voltak. Ők főztek ránk.
Kerestem a kulcsot. Az ujjaim remegtek. "Beletalálni a zárba". Gondoltam, hátha segít. Nem tette. Leejtettem. Idegesen újra felkaptam. "Gyerünk". Benyomtam, kitárult az ajtó. Gyorsan becsaptam magam mögött és bezártam. Az nyitott ablakhoz rohantam, útközben akadályba ütköztem. Clary korcsolyájába. Talajt fogtam. Friss, hideg levegő ömlött be a szobába. Erőtt adott. Feltápászkodtam és odafutottam. Még éppen láttam ahogy a bejárati ajtón eltűnik történelem tanárom kicsinek tűnő feje. Bepánikoltam. "Felfog jönni". Éreztem ahogy elönti arcomat a forróság. "Dehát miért én szégyeljem magam?" Levettem a dzsekimet és felakasztottam. Táskámat az ágyam végébe hajítottam, ahogy szoktam és a konyhába siettem teát főzni. "Elég hangos az a machina, talán nem hallom majd tőle, bármi is legyen az amit mondani akar". Elindítottam. Ekkora hallottam meg őt a folyosón futni. "Honnan tudja, hogy melyikben lakom?" Fogalmazódott meg bennem, de aztán nem tulajdonítottam neki nagy ügyet. Egy köztiszeteletben álló tanár, aki még hétvégén is néha a diákokkal foglalkozik. Persze hogy szinte mindent tud is róluk. Vagy talán csak egyszerűen megkérdezte.
- Kér...kérlek..nee....ne haragudj. - zúdította rám a szavakat, kapkodva az ajtó túloldaláról. Nem szóltam semmit. Csend.
- Őszintén sajnálom.
Csend.Csend.Csend. Már az ajtónál voltam.
- Kérlek, nyisd ki. Beszéljük meg.
Könnyek törtek rám. Megrohantak az emlékek. A pillanat még mélyen élt bennem, bár inkább tűnt álomnak mint sem pár perccel ezelőtt megtörtént eseménynek.
- Francba... - verte be a fejét az ajtóba.
- Nem megyek innen sehova - mondta, mintha csak arról akart volna meggyőzni, hogy ha kinyitom az ajtót, akkor majd mindent elfelejtek, és nem fogok úgy érezni iránta ahogy érzek.
Csend.
Falnak támasztotta hátát és leült.
"Úristen.Tényleg nem megy sehova?És ha valaki észereveszi?" Nem mintha észerevették volna, de ez csakis a szerencséjén múlt. Péntek volt. Ilyenkor mindenki elmegy valahova. Általában csak én, és könyvmoly Herold szokott a kollégiumban maradni ezen a napon, és minden másikon a diákok közül. Én is az ajtónak vetettem a hátamat, és lecsúsztam. Nem tudom ő meddig ülhetett így. Csak arra emlékszem, hogy kiveszem a kulcsot a zárból, kikapcsolom a teafőzőt, és az ágyamba zuhanok.
Habár nagyon homályos a kép. Elaludhattam az ajtónál ülve. Következő képem, inkább hangom, Clary és Jocelyn. Miután behangoskodták magukat a szobába, ők is elmentek lefeküdni Clary javaslatára. Sokáig tartott míg eltudta csitítani Jocelyn-t, aki nem akart csak azért nem hangoskodni, hogy én tudjak aludni. Az hogy milyen szavakat használt, hát mondjuk jobb hogy egyikőnk sem emlékszik rá.
Reggel elsőnek azt vettem észre, hogy könyvvel a mellkasomon aludtam el. A Rómeó és Júliával. Biztosan azért fektettem magamra, hogy tudjam másra fogni a könnyeimet, ha meglátnak. Vagy csak egyszerűen elbújtam. Már nem emlékszem rá. Csak a fájdalom és a zavar maradt meg a tegnap délutánból. Szóval, reggel szinte már-már vigyorogtam, mikor végre sikerült megzuhanyozva megreggeliznem.
Igen is örültem annak, hogy hétvége van. Ez azt jelentette, hogy két napig nem kell találkoznom vele. Legalábbis ezt kellett volna jelentenie. Féltem, hogy nem adja fel, hogy beszélni akar velem. De én nem akartam...csak feledni. Jocelyn és Clary kéthetente jártak csak haza. Hát, mondjuk, hogy nem ez a hétvége
tartozott a kéthetentébe. De szerencsémre összeszedték magukat, és elmentek város nézésre. Számukra még mindig akadtak ugyanis felfedezetlen üzletek. Én, habár hívtak, otthon maradtam. Csak ültem ott a konyhaasztalnál köntösben, törülközőbe csavart hajjal egy kihülőfélben lévő bögrét szorongatva. A pillanat amit feledni akartam nem tágított mellőlem. Nem tudtam hogyan kellene viselkednem, kezelnem ezt az egészet. 11 körül felkaptam egy farmert meg egy polót. Sálat tekertem a nyakam köré, magamra húztam egy barna szövet kabátot, felkaptam
egy könyvet és bezártam magam mögött az ajtót. A suli és a kolesz közötti park most üres volt. Fogtam magam és leültem az egyik padra. A levegő hűvös volt és valamelyest párás is. A nap itt-ott kicsillant a felhők takarásából. Eleinte kémleltem az eget, végül kinyitottam a könyvet. Így telt el a szombat és a vasárnap is. A hétfő volt az, amikor semmi identitásom nem volt arra, hogy kikeljek az ágyból. De a barátnőimet nem tudtam átverni. Még ha nem is tudták mi a bajom, akkor is segítettek...nem hagyták hogy elhagyjam magamat. Zuhany alá dugtak,
gyakorlatilag felöltöztettek, megetettek, és betuszkoltak történelemre.


Az óra nyugisan telt. A tanár elmélyülten beszélt Churchill intézkedéseiről, és én pedig igyekeztem nem tudomást venni róla. Egyetlen egyszer nézett rám, de biztos nem tetszett neki ami a szeme elé tárult, ugyanis elfordult. Nem csodálom.
Az én szúrós tekintetem világhírű.
- Jól van gyerekek, akkor szerdán találkozunk. Kezdjétek el a felkészülést a házidolgozatokra. A "gyerekek" (ha bár jó kedvűen), mint űzött vadak tódultak kifelé.
- Maga nem. - emelte rám tekintetét, hangja kemény volt, akár egy jégtömb. Megdermedtem. A többiek persze erre azonnal visszafordultak. Mindenki várta mi lesz, csak én nem. Nem akartam ott lenni.
- Ti mehettek! - inkább parancs volt semmint kijelentés - csak vele szeretnék beszélni. - mondta megint komolyan, és keményen.
-Úúúú - hallatszott a többiektől. Nem voltam meglepve. Már előre láttam mi lesz a kollégiumban. De mielőtt még belevethettem volna magamat ábrándozásom keltette önsajnálat tengerembe, a tanár úr becsukta, és kulcsra zárta az ajtót.
- Tényleg kellett ez az egész ahhoz, hogy végre meghallgass? - kérdezte értetlenül, de már gyengéden. Nem tudtam válaszolni. Sőt, hogy őszinte legyek, nem is akartam válaszolni. Azt akartam, hogy az ajtó nyitva legyen és én kitudjak rajta rohanni.
És hogy soha többé ne kelljen éreznem ezt.
- Miért kerülsz engem? - nah vajon miért...ha-ha....prof létére megkérdezi a történtek után. De válaszul még egy vállrándítást sem látott, nem hogy még szóltam is volna hozzá. Eltöprengve engem mustrálgatott, hátha a válasz ott van rajtam. Letette a kulcsot az asztalára, és szembe állt velem. Egy szó nem jött ki többet a torkán, csak álltunk. Végül meguntam. Felkaptam a táskámat a padról a kulcs után nyúltam, és az ajtóhoz igyekeztem. Titkon azt reméltem megállít. De nem tette. Én meg csak szerencsétlenkedtem. Leejtettem szabadulásom egyetlen módját. Mire felvettem, már a tanárom is ott volt. Akkor már viszont meghazuttolva előbbi
dermetdségét, az ajtó és közém állt. Nagy nehezen a szemembe nézett.
- Tényleg küzdeni akarsz ellene?
Nem tudtam ránézni. Így megfogta az államat, és kényszerített. S amikor pillantásunk összetalálkozott, akkor tudtam. Tudtam, hogy NEM tudok, és nem is akarok küzdeni ellene.
- Ez egy felesleges harc lenne. - mondtam fejrázva és rávetettem magam a tanáromra. Megkönnyebbülve fogadott. A táskát eldobtam, felugrottam rá. Ő erősen tartott karjaiban. Csókunk heves volt akár a forró láva. Odamentünk az asztalhoz, leterítette kabátját és ráfektetett, majd folytattuk. Ajkaink, mintha megtalálták volna örök párjukat. Boldogan cuppogtak egymáséban. Vágytól remegő kezemmel a gatyájához nyúltam, lehúztam a sliccét. Meglepődve vettem észre, hogy nem viselt övet. Fekete pólóját leráncigáltam izmos testéről és tovább csókolóztunk. Két keze, ami eddig derekamat vette körbe, elkezdett felfelé vándorolni, felgyűrve ezzel zöld blúzomat. Amikor már a mellemig felgöngyölítette, egyszerűen széttépte és a sarokba hajította, pontosan a fekete pólója mellé. Az egész annyira csodálatos volt. A szenvedély nőttön nőtt, mintha meg sem akarna állni. Mi meg csak csókolóztunk és csókolóztunk megfosztva egymást  ruhadarabjainktól. Egy ideje éreztem valami hiányt az életemből. Ő volt az. Karjaiban úgy éreztem, mintha végre haza értem volna. Oda, ahol lennem kell. És megfogadtam, soha többet nem próbálkozom meg azzal, hogy semmibe veszem őt. Nem lesz több kifogás, ellenkezés, küzdés. Lehúzta rólam a gatyámat, egyszál fehérneműben feküdtem alatta. Válaszul levettem a nadrágját és a boxer
alsóját. Így ő már akadálytalanná vált. Lassan ajkaink szétváltak és az övé vándorolni kezdett testemen. Csókot lehelt a nyakamra, a dekoltázsomra. A melltartóm válaszolt ( persze a tanárom segedelmével).
- Patt...
Levette és azt is eldobta. Ajka már a köldökömet szórakoztatta, majd az alsó neműmtől is megszabadítva engem, visszatért teljes nyelvezetével a számba. Erősen a hajába túrtam, éreztem, hogy ez még jobban felizgatja. Már nem bírtam magammal.
Olyan volt ez mintha elvesztettem volna az eszméletemet, miközben minden érzékszervem tökéletesen küldte nekem a kívülről érkező jeleket. Belém hatolt. Karjával szorosan magához vont, egyre jobban elmélyültünk egymásban.


- Még sosem voltál férfival ezelőtt? - kérdezte Jackson a hajamat cirógatva. Fejem mellkasán pihent.
- Te voltál az első - emeltem tekintetemet szerelmemre. Ő kajánul válaszolt.
- Hát nem derült volna ki a számomra...
Felkecmeregtem a karjából és megcéloztam a fülét. Beledugtam a nyelvem és csak köröztem és köröztem, nyalogattam szép lassan. Izmai megmerevedtek, de próbálta kontrolállni magát. Abbahagytam kedvesem izgatását és szembefordultam vele.
- Azt hittem ezen már túl vagyunk...- jegyeztem meg sértődötten, majd lekászálódtam az asztaláról. Utánam jött. Megfogta a kezem, erre hátrafordultam.
- Túl értékes vagy nekem ahhoz, semmint, hogy küzdjek az érzéseimmel - azzal lecsapott rám. Egészen a falig tolt, felkapott és minden eddigi képzeletet túlszárnyaló heves, intenzív szeretkezés vette kezdetét. Majdnem két óráig tartott.
Végül megint az asztalon feküdtünk, a kiinduló pózban.
- Hogyan tudtam eddig ellenállni? - ráncolta a homlokát.
- Habár ez egy költői kérdés volt, szerintem úgy, hogy erős férfi vagy. - vigyorogtam rá. Visszamosolygott és a mellére vont. De ettől én még láttam azt a valamit a szemében. A keserűség enyhe melankóliáját. Csak éppenhogy. Megbújt a végtelen boldogság áhítattal átitatott álarca mögött.